Az évek során, magamra vettem egy páncélt. Próbálom megtanulni, hogy nem kell minden szemetet átengedni, hogy mások baja nem az én problémám, hogy segíteni nem hálás feladat.
Végig néztem egy kutya haláltusáját.
- Végső stádiumban lévő rák- mondja nekem az orvos.
A roti már csak hagyja, hogy leszívjanak a tüdejéből egy nagy adag véres savót, már görcsöl, már nincs magánál.
Plédbe csavarva beemeljük a kocsiba, már nem tudott a saját lábán elmenni a parkolóig.
Ott állok egy számomra "idegen" kutya felett, aki tőlem várja a
segítséget, vagyis inkább már senkitől, csak szabadulni akar a több
hónapos szenvedésétől, amit senki, senki nem vett észre.
Nem segíthetek neki szépen elmenni, mert a gazda több ezer kilométer távolból, még búcsúzkodni akar.
Már nem tudott. Hónapokon át
hordozta magában a betegséget, mígnem végleg feladta.
Hajnalban belehalt a sok szenvedésbe és kínba, egy 11 éves rottweiller.
Négy rotit temettünk el a családdal, a rák miatt. Velük nőttem fel,
nekik köszönhetem, hogy nem kallódtam el tiniként és még azt is, hogy
bullynk lett. Az utolsó rotit két éve temették el édesapámék,
csontrákja volt.....
Mire késő délután megérkezett a gazda és családja, már letakartam. Kénytelen voltam többször elmenni mellette, de persze az agyad tudja, hogy néz ki, hogy szenvedett, hogy nem tehettem érte semmit, hiába takarja őt egy pléd.
...és azok a kurva emlékek.
Újra átélem megint a kutyáim elvesztését, ahogy megkapják az enyhülést hozó injekciót, ahogy élettelen merev kis testüket eltemetjük, és már csak fényképek a falon, fájó emlékek, egy régi idő megfakult képei.
Tartom magam, végig nézem a gazdik fájdalmát, nincs bennem részvét, én a KUTYÁT sajnálom.
Szorít a mellkasom, mindenem fáj, legszívesebben kiüvölteném magamból, bele az arcába, hogy mennyire önző volt, hogy neki mennyire könnyű, nem Ő volt ott vele! Nem látta a szemét, nem látta a testét hogyan görnyed a fájdalomtól, hogyan zihál levegőért és várja, hogy múljon és legyen végre vége.
Ő nem tudja mi az a szenvedés, és nekem sír? Nem holmi flancos fekhely vagy csillogó nyakörv, márkás táp kellett volna a kutyának, csak egy GAZDA, aki elengedi őt méltósággal, hogy ne fájjon neki már semmi!
Elintéztem a hamvasztását, megjön érte a vállalkozó, segítek kivinni a kocsiba az élettelen testet. Nyugtatom és tartom magam, hogy ez már nem ő, hiába hasonlít, nem az én kutyám, de nem bírom ki, hogy ne simogassam még meg utoljára. Persze a gazda sehol....Leveszem a nyakörvét és a tulajdonos kezébe nyomom.
Minden kutyám csendben fekszik. Tudják, érzik, hogy most valami más van, valami, ami nekik természetes, az élet része....
Örülnöm kéne, hogy nem az én kutyám volt? Nem tudok....fáj és haragszok magamra, de hát a fizető vendégért mindent, ő azt hitte a halál megvárja míg ideér......
Becsukom a kaput, de nem tudok sírni, próbálok nem átmászni azon a falon amit magamban húztam. Még olvasunk a lánnyal a Pál utcai fiúkból, hallgatom a csicsergésüket a suliról, érzik ők is, hogy valami nem jó......
Éjjel a rotimmal álmodtam.
Láttam újra a szép szemeit, az erős izmos testét, a kajla mozgását az erős durva szőrét. Játszunk egy kertben, de nem tudtam felismerni a helyet. Ő boldog, rohangál, ugrál körülöttem, simogatom, hozzábújok. Érzem ahogyan szagolgat, érzem azt a jellegzetes, kinti hideg, szalmás kutyaszagát. Tudom, hogy álmodom, hogy vége lesz, de ő boldog és "mosolyog" rám. Mégsem vagyok teljesen nyugodt.
Ébreszt a telefon, Léna énekel, hogy kelljünk fel, ő nem enged lustálkodni.
Kint elindul a forgalom, egy új nap kezdődik, egy másik nap, hátrahagyva a tegnap minden szenvedését, borzalmát ás fájdalmát.
Marad egy emlék, marad egy tanulság és egy teher, amit nem tudok átadni másnak.
Haragszok magamra amiért ezt ennyire felvettem, amiért nem cselekedtem, amiért nem voltam hűséges az elhatározásomhoz....amiért én is ember vagyok................
"Már nem vadkutya, hanem a legjobb barát a neve, mert barátunk lesz örökre, örökre, örökre."
