Copfos, akit az erdőben kikötve találták, dróttal a nyakában volt az első szörnyűségem. Az állatorvos küldte hozzám a gazdikat, hogy SOS kopasszam meg a kutyát. A drót bevágta szerencsétlen kutya nyakát, körülötte a bőr felpuffadt és gennyes volt. A további kezelések miatt, teljesen leszedtem a szőrt a puli keverékről. Tűrte és hálás volt akármennyire is érzékeny volt a bőre a sebek körül.
Lilu a telepörző komondor, aki fémszilánkokkal volt tarkítva, vagy Brúno a bobtail, akinek egy kifejlett cserebogarat bányásztam elő a hallójáratából. A nyári utószezonban toklászokkal teli spánieleken már meg sem lepődök, de egyre többször találkozok, elfertőzött gennyes sebekkel és az ott élő albérlőkkel, akik élve rágják szét az őket hordozó gazdaállatot.
Eszti a westi, régóta a vendégeim közé tartozott. Egy izgága, kistermetű fehér kutya, akit gazdái szerettek és tisztában voltak egy ilyen természetű és kinézetű kutya minden kínjával és igényével. A héten bejelentettek hozzám egy westit nyírásra. Egy idősebb úr hozta, szállítóboxban, majd mivel még nagyban zajlott az elöttük érkező vendégem csinosítása, megbeszéltük, hogy mikorra várható ( akkor már tudtam ) Eszti átváltozásának vége.
Az első furcsa "jel" egy állandó és szünni nem akaró szag, mely belengte a kozmetikát. A nálam lévő bolognese gazdijai, még meg is nézték a kutyát, mert nem hitték, hogy egy westi lapul a szagok mélyén. Próbáltam afelé hangolódni, hogy biztosan a boxfogságból adódóan, besikeredett a szállítóba, ettől ez az állandó bűz.
Elkészültem a hófehér kis bolognesével, mindenki elégedett volt, vanília illatban pompázott a kis fehérség is, így teljes erőbedobással indultam a dobozban érkező kliensem felé.
Mikor feltettem az asztalra már tudtam, hogy nem a szállítóboxból érkezik az erős szag. A híg disznótrágya, a száradt kutyaürülék és még valami amit nem tudtam beazonosítani, felhőként burkolta be a páciensem.
Bekapcsoltam a rádiót, feltettem a fertőtlenített fejeket, és nekiálltam egy teljes kopasztásnak. Még végig is futott az agyamon, hogy egy fényképet megérne ez a bozontos fekete szutykos kinézet, de a lustaságom győzött, így folytattam a tisztító hadműveletet.
A következő pillanatban már láttam, amivel nem akartam szembesülni.Elkapott a hányinger, felkaptam a gépet a kutya hátától, és kimentem az ajtóhoz. Levegőért kapkodtam, és gondolatban végimentem, mit is kéne csinálnom, mikor Eszti egy halk nyöszörgéssel jelezte, hogy ő itt van és rám vár. Megsimogattam, és kedvesen szinte suttogva elkezdtem beszélni hozzá. Nincs mese, ezt senki sem fogja helyettem megcsinálni, a hányás sem megoldás, végül azt is nekem kéne eltakarítani, így felhúztam egy vékony eldobhatós gumikesztyűt, feltettem az orvosi maszkomat és hozzáláttam a műveletnek. A rádióban vidáman cseverésztek, kint sütött a nap, de nem tudtam teljesen kikapcsolni az agyamat. A rohadó hús szaga szinte beleette magát a fejembe. Megfogtam a kutya hátát és finoman elkezdtem lebontani a szőrpáncélt a hátáról. Az első sebnél, már készen álltam és egy érfogó csipesz segítségével kiszedtem az élő húsban mászkáló légylárvákat. Eszti állt és tűrt. A füleivel rámfigyelt, egész testében remegett, közben folyamatosan próbáltam elmondani mit is csinálok én rajta, mi vár még rá és biztosítottam, hogy kezembe veszem a sorsát. Az első nyílt seb után, még három következett. Próbáltam a számon levegőt venni, a genny és rohadó hús szagára, elkezdtek bejönni a döglegyek. Lenyelni a könnyeimet, és nagyon erősen győszködtem magam arról, mennyire nem akarom, hogy ez a kutya tovább szenvedjen és bizony ennek csak egy módja lehet: ha nálam marad!
Mire leborotváltam a kutya hátát, és kitisztítottam a sebeit, már kész tervem volt, hogyan fogom megmondani a gazdának, hogy nem adom neki vissza a kutyáját. Felhívtam az állatorvosunkat, megbeszéltem vele az SOS kezelés minden csínját- bínyát, berohantam az állatos mentőládáért a lakásba, kifelé jövet felkaptam a fényképezőt, majd nekiálltam Hiperolos oldallat és Betadinnal kimosni a sebeket.
Felráztam magam, és borzalmasan dühös lettem, amit persze Esztike egyből érzékelt és ficeregni kezdett az asztalon. Nem lesz ez így jó, muszáj lehiggadnom, de annyira tehetetlennek éreztem magam, hogy újra bőghetnékem támadt. Néztem ezt a meggyötört lelket az asztalon, a levegőben a fertőtlenítő a gyógyszerek és a rohadás bűze keveredett egymással, ezt érdemli egy kutya? Mit vétett ez a szerencsétlen, hogy így elhanyagolták? Nem szépítem, tar kopaszra nyírtam a drágát, a langyos víz alatt, még feloldottam a rászáradt mocskot és elhalt bőrdarabokat. Fürdés után, már vígan törülközött a kis drága, nyalta a kezemet, és végre a kis áramszedőre hasonlító csóválója és terrieresen meredt az égbe.
A megbeszélt időben megérkezett a gazda, aki mint kiderült, közel sem a kutya gazdája. Rátestálták ezt a feladatot, a gazdák külföldön, már haza sem jönnek. Felajánlottam neki a segítségemet, szerettem volna minél előbb magamnál tudni Esztit, de a lelkére kötöttem, hogyan kell a kutya kezelését folytatni. Fájó szívvel engedtem el a kiskutyát, legalább én megtettem amit tudtam. Mikor párom hazajött, egyből elújságoltam neki, kivel-mivel találkoztam és én bizony ezt nem hagyom annyiban.
Másnap felhívott a "gazda", hogy beszélt az unokájával és szeretnék ha segítenék nekik, elhelyezni a kutyát. Nagyon örültem neki, és kicsit megnyugodtam, mikor újra átlépte házunk küszöbét a kis szaros. A sebe már sokkal szebb és elhagyta a szagát is. Bár a többi kutyám még kerülgeti, már Léna védelmébe vette a kis büdöskét. Nem szeretnék felelőtlenül kutyafalkát itthon tartani, így szeretném, ha biztonságos helyen tudhatnám a kis szarost.
Így most gazdi keresésben vagyunk, bár a jelentkezők gyorsan fogynak miután ránéznek a kopasz és sebekkel tarkított kis westire. Szerintem ez így jó, mert aki így beleszeret, az nem a kis hófehér, kerekfejű Fehér Felföldi Terriert látja meg benne, hanem azt a jó és szeretettre éhes kiskutyát, akit mi is megismertünk.
"Ha magunkhoz veszünk egy éhező kutyát és enni adunk neki, akkor soha nem fog megharapni. Ez a különbség a kutya és az ember között."
