Az élet úgy hozta, hogy a panzió minden öröme és felelősége velem maradt a válás után. Én választottam, ehhez mérten alakítottam az életemet és persze a lányokét, a nyolcra bővült saját falkánk tagjairól nem is beszélve.
Novemberben, hosszas betegség után elengedtem Biberach kutyánkat, aki anno barátnőm közbenjárásával az illatos úti gyepmesteri telepről került hozzánk. Ő volt a házunk, nyugodt álmunk és kutyáink őrzője. Ezt a feladatát komolyan is vette, végtelen türelemmel viseltetett a mellette felnövő lányaim és a sorban érkező, különböző méretű és fajtájú kutyák sokasága iránt. Mindig nehéz meghozni a végső döntést, és a mai napig hiányzik az a nyugodság és méltóság ami hűen jellemezte karakterét, de tartoztam neki annyival, hogy nem néztem tovább lassú, halálos szenvedését. Emlékét őrizzük és ezzel a kis versel köszöntünk el tőle:
Ma volt a napja, hogy elengedtem.
Nem lehettem tovább önző, aki vár és saját magára gondol.
Aki küzd, csakhogy még egy napot kapjon.
Láttam és Ő tudta.
Én kértem és Ő kapta.
Én sírtam, Ő megnyugodott.
Már nem fájt semmi, már egyszerű és letisztult lett mindent.
Kértem legyen jó és várjon rám odaát.
Ő a mennybe jut, Én még itt maradok.
Kezemben a pórázzal kisétálok.
Mindenki csendben ül és szavak nélkül is tudják,
A halál ma itt járt.
Enyhülést és megváltást hozott,
Én kértem, Ő megpihent.
Én még sírok, Ő már emlék,
Idebent még tombolnak az érzelmek, a félelmek,
De tudom, hogy vár rám, mert
Én kértem és Ő megígérte.
Nyugodj Békében Drága Barátom!
