Mi is a kutyapanzió?

Sokak számára kész rémálom, hiszen meg kell válniuk kedvencüktől. Sokak számára szabadság, mert végre nem kell hóban, fagyban, zuhogó esőben a mindennapi rutin szerint élniük, mégis ők vannak kevesebben!

A gazdák nagy része lelki traumát él át amikor beadja kedvencét. Úgy érzi cserbenhagyja négylábúját és a kétségbeeséstől kezdve, a sírós nagyjelenetekig részesítenek engem előadásban. Ilyenkor zárjuk be a kutyákat, nyugtatjuk a gazdát, mielőtt elszabadulna a pokol.
A kutya pánikol, hiszen a gazda is pánikban van. Összezavarodik, nem érti mi is történik, de a "falkavezér" kiakadt, így a kutya is átveszi ezt az energiát.  A gazdi kimegy a kapun, a kutya pörög a nyakörv és a kapu másik végén. Majd amikor szembesül a ténnyel, hogy a gazda elment (őt pánikhangulatban hagyva) kezdődik az a fajta viselkedés, aminek szenvedő alanyai az ajtók, bútorok, esetenként a saját autóm és pánikszinttől függően még a mi testi épségünk is.

Ennek ellenére mégis azt kell mondjam hogy, a kutyák szeretnek panzióba járni!

Miért? Van társaság, ami elsősorban nem az emberekkel való foglalkozást jelenti. A falkában élő, lemozgatott kutya, a boldog kutya. Sokszor hiszik azt a gazdik, azzal, hogy gyerekként tartják, nevelik és drága nyakörveket, játékokat vásárolnak kedvencüknek, akkor mindent megadtak neki és ezért a kutya legyen hálás, hiszen szeretik. Önző és buta dolog azt hinni, hogy ezt rajtunk kívül, imádott négylábúnk értékelni fogja. Ha a kutya választhatna, elsődlegesen sétálna, csatangolna, vakartatná magát, vagy egyszerűen egy neki szánt helyről szemlélné a körülötte nyüzsgő kétlábúakat. Nem feltétlen kell a mi jelenlétünk ahhoz, hogy kedvencünk jól érezze magát.

Sok kutya problémásan kerül hozzánk. Félénk, ugatós, bizalmatlan, alulszocializált, elkényeztetett vagy éppen túl agresszív. Ezeket a viselkedési formákat legtöbbször a gazda generálja a kutyája számára. Ide kerülve, a határozott és következetes életmód, nyugodt kiegyensúlyozott kutyát eredményez. Megszűnik a "hisztizés" (ami egy jelzés a gazdának és persze nekünk is) az étel válogatás, a bepisilés, a rágás és rombolás. Ez nem két nap, de elérhető. Könnyű nekem - már hallom az olvasót -, hiszen a kutyák között élek. Azon kívül, hogy itthon vagyok, nekem is van családom, hobbym, munkám, háztartásom. Tehát semmi különlegeset nem csinálunk, ami miatt valami csodaként kéne elkönyvelni az itteni környezetet. Szeretjük őket, de nem majmolva és felelőtlenül.

Ha csak kiülök a kertbe és nézem a kutyákat hogyan játszanak, fedezik fel a területet, sokkal többet elárulnak magukról, a környezetről ahonnan jöttek, mintha beszélnének.
Egy kutyának nem az a fontos mekkora a kertünk, vagy milyen autóval járunk. Lehet több hektáros birtokunk, akkor is biztosra vehetjük, hogy este az ajtó előtt fog aludni a lábtörlőn vagy az ágyunk mellett egy fekhelyen.
 A kutya falkaállat, így vagy ő irányít, vagy mi! Ez esetben itt nálunk, én irányítok. :)  Megvan a játék, az etetés és az alvás ideje. Nincsenek bonyolult érzelmi reakciók, családban élünk aminek az élén az ember áll és ez a szabály egy kétkilós yorki vagy egy berni pásztor számára is.
 Sokszor nincs lehetőség, hogy a különböző személyiségek találkozzanak, elmaradt a szocializáció, ami megtanítaná a kutyát a különböző helyzetek normális lereagálására, így kénytelenek vagyunk zsilipelni. Személy szerint utálom a kenneles kutyatartást, de vannak esetek mikor a többi kutya, sőt nem ritkán a saját testi épségünk miatt is kénytelenek vagyunk használni ezt a lehetőséget. A kennelben tartott kutyák is mozognak minden nap, de csak felügyelettel, hiszen pontosan a bizalmatlan, kiszámíthatatlan viselkedésük miatt kerülnek ilyen helyzetbe. Miközben a többi lakó éppen etetés utáni sziesztáját tölti, a kint lakó egyke kutya az én társaságom élvezheti. Nem kommunikálok, nem erőltetem a barátkozást, igazából tudomást sem veszünk egymásról. Mégis egy-két nap elteltével valami megváltozik és szépen lassan a napi rutin egyfajta megnyugvást hoz a kutyának.       

A tartósan beteg, műtéti rehabilitációra érkező vagy tüzelő kutyák megint más elhelyezést igényelnek. Itt különösen fontos a napi rutin és a felügyelet betartása. Ezek a négylábúak nem ritkán a saját lakásunkban vannak elhelyezve, így biztosítva számukra a felépüléshez szükséges nyugalmat és odafigyelést.

Kiskutyák :)

Külön fejezetet lehetne szentelni a törpe szekció eme különleges példányai számára. Mikor a saját ágyamba nem tudtam befeküdni, mert az orosz toy terrier megtámadott, vagy mikor az ágyból kilógatott kezemre rápisilt a csivava, vagy akár Májló a jack russel esete, aki sötétedés után szabályosan sértésnek vette ha mászkáltunk a lakásban. Tündériek, imádni valóak, a legnagyobb odafigyelést igénylő vendégek. Néha már olyanok, mint valami törpe felnőttek, kezdve attól, hogy libasort alkotva követnek mindenhová, sértődésekkel és hisztirohamokkal övezve, ha zuhanyzás közben nem szeretnék édi kis fejecskék hadával találkozni a kád szélénél. :)) Állandóan láb alatt fekszenek, mindenkit szemmel tartanak, portásokat megszégyenítő gyorsasággal döntik el, ki léphet fel az ő biztonságukat szolgáló teraszra. Minden hűtőnyitásra egyből ugranak és mintha kódolva lenne a gyomruk, hogy a süti széle csakis őket illeti. Miattuk nincsen csengőnk, ugyanis egy-egy kapunyitást megelőző dallam miatt, még fél óráig puffognak, fel-le ugrálva a kanapé és a bejárati ajtó között. Nekik köszönhetem, hogy az amúgy beszélni tanuló papagájom, előbb kezdett el ugatni, mint velem kommunikálni.     
  
 A panzió egy lehetőség (néha kényszer), hogy a tulajdonos pihenjen, regenerálódjon, gyógyuljon vagy éppen megélhetését biztosítsa. Szabályok vannak, hiszen a felelősség az én vállamat nyomja és az Isten a tudója mivel nem találkoztam még, ami a kutyázást illeti. Sokan jönnek látogatóba, mégis az a gyanúm az emberek szívesebben látnának zöldellő, fél hektáros területen elterülő kennelsort, mint kint a kertben rohangáló és boldogan, mocskosan játszó kutyák csoportját. Nálam utóbbi található, nekem az a fontos, hogy a kutya érezze jól magát! 

Az állatokkal való foglalkozás az életem része lett. Szeretem ezt a "szakmát", de nem röstellek új dolgokat tanulni és elfogadni. Amint lehetőségem adódik, előadásokra járok, olvasok, de legfőképpen FIGYELEK! Nem a tv nyújtotta műsorokból szerzem a tudást, hiszen magunk se gondolhatjuk komolyan, hogy instant lehet kutyát nevelni. Ez egy adottság, amit a lehető legjobban kiaknázhatunk és használhatunk a gyakorlatban.


Nincs kertem, nincs pázsitos, zöldellő terület a ház körül, nincs kerti tavam, nincs több hetes szabadságom, se sportkocsim, mert ez az életforma lemondásokkal jár. Van cserébe egy boldog "falkám" akikkel öröm együtt élni, velük foglalkozni, akik feltétel nélkül adnak és szeretnek. Nyolc kutyával osztjuk meg az életünket, mind külön egyéniség, a bolondos terriereken keresztül az arisztokratikus agarakon át, a paplan alatt alvó csivaváig. 

A panzió ÉN vagyok, ez az életem, a hitem és minden tudásom gyümölcse. Így élünk mi....

Hosszú - hideg tél

Az idei tél igencsak lassan engedett a fohászoknak, és én különösen nehezen viselem a hideget. Vannak kutyák akik ilyenkor érzik jól magukat, dacolnak a fagyokkal és a nagy hóval, élvezik a zimankós idő minden előnyét.
Domonyvölgy ( ahol a telet töltöttük ) egy-egy havazás után, szinte mesébe illően megváltozott és még egy olyan nyár és napsütés pártinak is mint én, egy -egy kellemes napot szerzett.

"A rácsok és a ketrecek a gyengeség szimbólumai. A hatalomgyakorlás tökéletlen eszközei. Hihetjük azt, hogy ezzel sikerül leigáznunk - megaláznunk - a fogvatartott élőlényt, de hamarosan rájövünk, hogy a ketrec egyben meg is véd minket. A félelmünk jelképévé válik. Ugyanúgy korlátoz minket, mint a túloldalán lévő élőlényt. Annyi a különbség, hogy a mi ketrecünk nagyobb, és a szabadságot jelképezi a párduc számára."

Guillermo del Toro

Új kezdet....

Sokszor kezdtem neki a blog írásának, mégis sikerül elakadnom ama gondolat menetnél, mi az ami papírra vethető, és még elbírja a "közszereplés" és a magánélet szűkös határait.
Az élet úgy hozta, hogy a panzió minden öröme és felelősége velem maradt a válás után. Én választottam, ehhez mérten alakítottam az életemet és persze a lányokét, a nyolcra bővült saját falkánk tagjairól nem is beszélve.

Novemberben, hosszas betegség után elengedtem Biberach kutyánkat, aki anno barátnőm közbenjárásával az illatos úti gyepmesteri telepről került hozzánk. Ő volt a házunk, nyugodt álmunk és kutyáink őrzője. Ezt a feladatát komolyan is vette, végtelen türelemmel viseltetett a mellette felnövő lányaim és a sorban érkező, különböző méretű és fajtájú kutyák sokasága iránt. Mindig nehéz meghozni a végső döntést, és a mai napig hiányzik az a nyugodság és méltóság ami hűen jellemezte karakterét, de tartoztam neki annyival, hogy nem néztem tovább lassú, halálos szenvedését. Emlékét őrizzük és ezzel a kis versel köszöntünk el tőle:

     Ma volt a napja, hogy elengedtem.
Nem lehettem tovább önző, aki vár és saját magára gondol.
Aki küzd, csakhogy még egy napot kapjon.
Láttam és Ő tudta.
Én kértem és Ő kapta.
Én sírtam, Ő megnyugodott.
Már nem fájt semmi, már egyszerű és letisztult lett mindent.
Kértem legyen jó és várjon rám odaát.
Ő a mennybe jut, Én még itt maradok.

Kezemben a pórázzal kisétálok.
Mindenki csendben ül és szavak nélkül is tudják,
A halál ma itt járt.
Enyhülést és megváltást hozott,
Én kértem, Ő megpihent.
Én még sírok, Ő már emlék,
Idebent még tombolnak az érzelmek, a félelmek,
De tudom, hogy vár rám, mert
Én kértem és Ő megígérte.

Nyugodj Békében Drága Barátom!